A világ érdemes arra, hogy felfedezd...
A hajóállomás és környéke
Sokat gondolkodtam, hogy Földvár melyik szegmensét járjam először végig a múltban, s jelenben… aztán döntöttem, hisz a kikötő és környéke volt gyermekkorom egyik fő színpada. Rengeteg időt töltöttem ott, mivel édesanyám a MAHART (na, már ez a vállalat sem létezik) pénztárában dolgozott éveken keresztül.
Haladjunk a vasútállomás vagy a település főútja, a Budapesti út (itt laktunk, a Kukorica Csárda mellett egy társasházban) irányából a kikötőbe, s legyen kiindulási pontunk a vasúti átjáró. Ez egy kis dombot jelent, oda és visszaúton is le kell küzdeni néhány méteres szintemelkedést, hogy átjussunk a vasúti töltésen – gyermekkoromban kifejezetten komoly emelkedőnek tűnt. Még ma is egyvágányos átkelőhely, az 1970-es évek közepéig teljes, piros-fehér sávos sorompó védte a vonatot, s a Bajcsy Zsilinszky utcán közlekedőket. Ezt a kor technikáinak felhasználásával láncos, kézi tekerőszerkezettel engedték le és húzták fel… a tekerőszerkezetek a vasútállomás árkádja alatt, a forgalmi iroda kijáratánál álltak, s megfigyeltem, leengedésükre csengő figyelmeztette az épp ügyeletes vasutast. Később, félsorompó és villogó piros, folyamatosan világító zöld fény kombináció, majd villogó piros, villogó fehér fény kombináció védte az átjárót – a KRESZ módosításait követve. Na, de térjünk vissza a kikötőre! Felérve a vasúti töltés tetejére, máris látható az 1800-as évek végén emelt épület. Hangulatos, fákkal, sövényekkel és padokkal ligetessé tett körforgalom és autóparkoló fogadta az arra járókat… sajnos itt már nem kerülhetem ki a múlt idő használatát. Majdnem minden eltűnt, majdnem mindent felemésztett a pénzvilág igénytelensége (ezt a szókapcsolatot - már most tudom - még számtalanszor fogom használni), ami széppé, varázsossá tette a kikötőépület vasút felőli környezetét. Eltűntek a padok, eltűnt a középső gyalogút négy nagy fenyője, és a parkoló jobb kéz felé eső részét elnyelte egy össze-visszaépített, ízléstelen és a valamikori yachtclub, no meg a kikötő épülete, a „csigaház” mellé egyáltalán nem illő bazár-pavilonsor. Döbbenetes, hogy a település jelen vezetői a ma látható tákolmányokra, zsibvásárra engedélyt adtak egy majdhogynem műemléki környezetben. Feláldozták az épületek és a táj harmóniáját a garasos bevételek oltárán. Az 1970-es évek közepén a parkoló jobb sarkában épült, s a környezetébe jól illeszkedő nyilvános WC még ma is megvan, no ezt nem mint műemlék említem, csupán arra kívánok kitérni, hogy jelen világunk irányító szemlélete még egy viszonylag modern kis épületet is csúffá tud tenni… ma oda nem illő alacsony kerítés védelmében fogadja a dolgát végző látogatót, remélve, hogy onnan senki sem távozik fizetés nélkül. Megint csak visszakanyarodtam a garasos környezetromboláshoz. A tér túlsó felén, átellenben a toalettel, egy kedves kis pavilon állt, még kedvesebb eladójával… Hermina néni éveken keresztül minden nyáron nyitotta és zárta, üzemeltette a fák alatt meghúzódó kis ajándékboltot. Volt ott minden… képeslap és műanyagjáték, Matchbox és úszógumi, pénztárca, ceruzaelem és napolaj… zsúfolt kis bolt volt, épp csak befértem az ajtón, ha Hermina nénit meglátogattam. Márpedig sokszor tettem, mert gyermekfejjel ezernyi érdekességet találtam a polcokon. Ma már nincs meg a pavilon, ezen kis üzletek törvényszerűen eltűntek, megváltozott az emberek vásárlási szokása. Maga az autóparkoló nem volt túl nagy, de jól megfért benne a nyugatnémet és keletnémet, a cseh és lengyel rendszámú autó… nem volt ritka, hogy a keletnémet családok, megspórolandó a camping költsége, e parkolót is hálóhelyül választották, s jókat aludtak Trabantjaik és Wartburgjaik csomagtartóira épített sátraikban.
Na, ha már jól körbejártuk a kikötő épülete előtti teret, sétáljunk át a sárgára festett falak képezte átjárón, hogy átérve azon, valóban megnyíljon előttünk a kikötő és annak varázsos világa. Egykor gyönyörű, zárt víztükör késztette csodálatra a szemlélőt… az öböl, amelyet az épületátjáró vonalában folytatódó, majd jobbra ívelő móló, a Galamb-sziget, és a parti sétány egy része határol. Páratlan látványa volt ez Balatonföldvárnak és az egész Balatonnak. Ma már ezt így nem csodálhatja senki, hisz az új kor, új gazdagjai szebbnél-szebb vitorlásokkal népesítették be az öblöt. Régen is voltak ott hajók, komoly motorcsónakok is (kitiltásukig), de csak a partvonal mentén, s így a vízfelület szabad maradt… szép volt, szebb, mint most. Természetesen tudom, hogy kell a bevétel minden településnek, de talán érdemes lett volna kevesebb hajóállóhelyet kialakítani, s akkor akár még a szépsége is megmaradhatott volna a ma csak funkcionális értékekkel bíró kikötőnek.
Ezen az 1960-as években készül képeslapon remekül látható az a hatalmas vízfelület, amit a mai yachtkikötő teljesen felemészett. Egykor valamennyi balatoni hajó (még a legnagyobb, a Beloiannisz motoros is) képes volt megfordulni az öbölben kikötés előtt... persze az egyes hajók manőverezési képességeik különbözősége miatt más-más módon tették. A Jókai igen nehezen, a Zebegény, az Ercsi és Szentendre motorosok nagyon sajátos módon, mólónak feszített orral fordultak meg...
Az átalakítással megváltoztatták a hajókikötő környékének színvilágát is… sajnos, nem előnyére - persze ez a vélemény sajátom, tehát szubjektív. Egykor piros színűre festett, sárga lábazatú padok álltak a pihenni, nézelődni vágyok rendelkezésére… ma rideg színekben tündököl minden.
Ilyen volt az 1970-es évek színvilága - a képeslapot 1978-ban adták postára.
Ha elindulunk a móló irányába, pár száz méter után a tényleges (nagy)hajó kikötőhöz jutunk. Itt a móló kiszélesedik, lánccal védett beszállóhelyek sorakoznak. Egy valami azonban hiányzik… néhány éve lebontották a kikötőépülettel egy időben emelt hangulatos kis pavilont, az egykori időjelző (gondolom, időjárás jelző) állomást. Kár volt! Talán ma már nem is tennék, talán ma már vigyáznának rá, s felújítanák, ahogy teszik azt olyan országok, amelyek jobban, gondosabban vigyázzák a múltjukat. A háború előtti képeslapokon jól látható, hogy a kis építmény valóban funkcionált… gyermekkoromban már csak a kikötőőr János bácsi eszközei és persze horgászbotjai voltak benne. Illetve onnan vette elő minden reggel a móló mellé kikötött evezős mentőcsónak lapátjait… ma már ilyen csónak sincs rendszeresítve, pedig manapság is vízbe eshet bárki. Szóval hiányzik ez a kis épület, nem tudom, hogy kinek, s miért lehetett útjában. Állagmegóvása, esteleges felújítása nem került volna sokba, akár társadalmi összefogással, a lokálpatriotizmusra építve is érdemes lett volna megmenteni… persze erre biztosan nem gondoltak, hisz ez pénzt nem hozott, csak ott állt, sok tíz éven keresztül. Megfontolandó lenne újbóli felépítése a régi fotók alapján.
A fenti, 1932-ben készült képeslapon eléggé kihaltnak tűnik a kikötő, de jól látszik a vízbe hosszan benyúló, majd jobbra íveló móló, végén a viharkosár oszlopával. Az időjelző (időjárás jelző) állomás és annak környéke gondozott, bár kicsit kopárnak... később, az 1970-es, 1980-as években szebb volt. Hosszú éveken keresztül a képen látható helyrekötötték ki a mentőcsónakot, amiről fentebb már írtam.
Az időjelző állomás egy másik, egy 1947-ben feladott képeslapon. Jól látható, hogy itt még élet volt benne, bár pontosan még nem tudom, hogy miként is működött, volt-e állandó személyzet a parányi épületben, vagy csak a műszerek skáláit lehetett az ablaknyílásokon át leolvasni, ahogy az több városunkban is divatos volt egykor. Természetesen megpróbálok ennek utánajárni, s majd módosítom az itt olvasható információkat.
Ezen az 1952-ben feladott képeslapon is megtalálható a kis építmény, de itt más érdekesség is felfedezhető. A móló töltésétől jobbra még vöröskő partvédelmet és nyílt vízfelületet láthatunk. Nos, az én gyermekkoromban (1968-tól már biztosan) ez a vízfelület már nem létezett, ott egy feltöltött, fákkal, bokrokkal beültettett, de nem parkosított ligetes rész volt. Kihasználatlan földdarabként kapcsolódott a mólóhoz, csupán kitaposott gyalogösvények vezettek a túloldali nádashoz, az ottani horgászhelyekhez. Körülbelül az időjelző állomással egy magasságban, a móló jobb oldali betonszegélyénél vízvételi lehetőséget alakítottak ki, egy vöröskőből emelt oszlopszerűségbe épített vízcsapnál olthatták szomjukat a kirándulók, a hajóra várók (ez ezen a képeslapon még nem látható).